Erre a kérdésre érkezett válaszok láthatók az Ezüstláz Galériában, az Ékszerek Éjszakája egyetlen pécsi helyszínén megrendezett kiállításon még október 8-ig.
Többek között az én “Dolce Vita” sorozatom legújabb gyűrűi is, ezüstből és csokoládéból.
A gyűrűket Karafiáth Orsolya alább olvasható írása inspirálta.
További részletek a kiállításról:
https://www.facebook.com/events/269691987200500/
Geil
Tudod, én hogy alszom el, kérdeztem mélyen a szemébe nézve, és attól tartok, hogy öntudatlanul
még csücsörítettem is kicsit. Na hogy, kérdezte, utólag már azt gyanítom, inkább udvariasságból,
de akkor azt akartam érezni, hogy tudni akarja ezeket a buta kis részleteket, perszehogy,
nyilvánhogy, hiszen mindent tudni akar rólam. Eddig csak munkáról beszéltünk, de most már
ideje ezen túllendülni, és a minden ezekkel a kicsiségekkel kezdődik. Hát szóval én úgy alszom el,
affektáltam, hogy a hátamon fekszem, teljesen meztelenül. Itt tartottam egy kis hatásszünetet,
teljesen feleslegesen amúgy, mert nem jött a várt elpirulás, vagy a futó zavar, csak hallgatott,
nézett, különösebben nem izgatta fel, hogy a meztelenségemet említem. Elkezdtem hát
mosolyogni én magam, illetve nem is mosoly volt ez, csak amolyan álszemérmes félmosoly, a
fejem kissé lehajtottam, és onnan pillogtam fel rá, mint a Disney-rajzfilmekben a hatalmas és
ártatlan tekintetű hősnők, és néztem és néztem, maga voltam a megtestesült ártatlanság. Illetve
akartam lenni, szűzies szendeséget igyekeztem sugározni belülről, de közben azért megérintett a
nevetségesség érzete, hogy talán nem olyan bájos ez a hamva-kopott figura, hogy az én arcom
már rég nem egy gyönyörű és határozott tusrajz, maximum egy öreg baba lehetnék, karikatúra. De
folytatnom kellett, édeskednem kellett tovább. Lehunyom a szememet, suttogtam, és hagyom,
hogy a gondolataim álomba simogassanak. De nagyon nem mindegy, mire gondolok. Itt már
tényleg zavarba kellett volna jönnie, de nem jött, a szokásos sima, illedelmes arckifejezésével
nézett rám. Én pedig éreztem, hogy lassan megsemmisülök. Hogy amit mondani akarok, nem
fogja elbűvölni, nem fogja azt kiváltani belőle, amit szeretnék. Nem fog átölelni, hogy nahát, te
milyen cuki vagy, ilyen édes dolgokat még senki nem mesélt el nekem! De azt is tudtam, hogy már
nem hagyhatom abba, végig kell küzdenem magam ezen a történeten. Először egészen apró
dolgokra gondolok, folytattam hát. Volt egy szerelmem, aki ezeket a cuki kis semmiségeket
picuságoknak hívta, bonyolódtam bele még jobban a kínosságba, és abban reménykedtem, egy aranyos kitérőtől – mert ezt olyan aranyosnak tartottam – talán én is aranyossá válok. Vagy
legalábbis kevésbé nyomorulttá. Tudod, az anyukája, amikor baba volt, őpicuságának hívta őt,
innen a szó. Féloldalasan mosolyogtam, ezt szeretni szokták a férfiak, olyan ennivalónak tartják,
ám róla lepattant negédes próbálkozásom. Picuság lehet egy szinte felesleges asztali díszecske,
amitől – nem is tudod, de tényleg segít – váratlanul jobb lesz az étvágyad. Itt már suttogtam. De
picuság lehet valami pirinyó ajándék is, mondjuk egy konyakmeggy, vagy egy malacmarcipán,
amit csak úgy meglátsz hirtelen és megveszel a másiknak. Szóval ilyen picuságok járnak először a
fejemben. Egy bonbon. Egy szem érett, lédús eper. Nagy levegőt vettem, mint aki nem bír
magával, a vállam kicsit felhúztam, duzzogó arcot vágtam, mint a babácskák a képeken, akik annyira de annyira ennivalóak! Igyekeztem, hogy a szemem pajkosan, kétértelműen csillogjon.
Fakulás, tompaság, szégyen. És aztán, és aztán, és aztán. Majd fokozódik a vágy, nyögtem ki, és
eljön a csúcs, ami lehet egy hatalmas mézes palacsinta! Vagy egy tál tejberizs meggylekvárral!
Vagy zabkása! A tetején házi mogyoróvaj! Esetleg goffri, rácsöppentve egy leheletnyi juharszirup!
És mosolyog mindemellett a tejszínhabos kávé, bajszom lesz tőle, és akad banánturmix is, és
minden, de minden az enyém. Egy ilyen reggeliről álmodozom rendszerint, fejezem be gyorsan, és
nem nézek a szemébe. Erről fantáziálok, mert ez után édes lesz az álmom is. Nem is lehetne
édesebb. Ezt már azért teszem hozzá, hogy teljes legyen a megaláztatásom. Ő mintha a karomat
nézné, majd a combomat. Szörnyű. Egy nála sokkal idősebb, kissé már elhízott nő, ahogy
szégyentelenül a falánkságáról csacsog. Akár egy magakellető vénkisasszony. A nyilvánvaló
blamázstól mintha még nagyobbra nőnék, vattacukorrá változnék, émelygek. Rád gondolok
amúgy, rád, akarom mondani, azért hívtalak ide, nem a munka miatt, amit már rég le kellett volna
adnunk, csak miattam nem haladunk, illetve miattad nem haladunk, ha már hibás kell, ezt kellene
mondanom, de a hányinger szerencsére erősebb nálam. Úgy tesz, mintha semmi nem történt
volna, még egy szánalommosolyt is kapok. Megnyugtat, hogy eztán nyugodtabban aludhatok, ne
aggódjak, a maradék munkát befejezte egyedül. Majd int a pincérnek. Két kávénk volt, üresen,
feketén.
még csücsörítettem is kicsit. Na hogy, kérdezte, utólag már azt gyanítom, inkább udvariasságból,
de akkor azt akartam érezni, hogy tudni akarja ezeket a buta kis részleteket, perszehogy,
nyilvánhogy, hiszen mindent tudni akar rólam. Eddig csak munkáról beszéltünk, de most már
ideje ezen túllendülni, és a minden ezekkel a kicsiségekkel kezdődik. Hát szóval én úgy alszom el,
affektáltam, hogy a hátamon fekszem, teljesen meztelenül. Itt tartottam egy kis hatásszünetet,
teljesen feleslegesen amúgy, mert nem jött a várt elpirulás, vagy a futó zavar, csak hallgatott,
nézett, különösebben nem izgatta fel, hogy a meztelenségemet említem. Elkezdtem hát
mosolyogni én magam, illetve nem is mosoly volt ez, csak amolyan álszemérmes félmosoly, a
fejem kissé lehajtottam, és onnan pillogtam fel rá, mint a Disney-rajzfilmekben a hatalmas és
ártatlan tekintetű hősnők, és néztem és néztem, maga voltam a megtestesült ártatlanság. Illetve
akartam lenni, szűzies szendeséget igyekeztem sugározni belülről, de közben azért megérintett a
nevetségesség érzete, hogy talán nem olyan bájos ez a hamva-kopott figura, hogy az én arcom
már rég nem egy gyönyörű és határozott tusrajz, maximum egy öreg baba lehetnék, karikatúra. De
folytatnom kellett, édeskednem kellett tovább. Lehunyom a szememet, suttogtam, és hagyom,
hogy a gondolataim álomba simogassanak. De nagyon nem mindegy, mire gondolok. Itt már
tényleg zavarba kellett volna jönnie, de nem jött, a szokásos sima, illedelmes arckifejezésével
nézett rám. Én pedig éreztem, hogy lassan megsemmisülök. Hogy amit mondani akarok, nem
fogja elbűvölni, nem fogja azt kiváltani belőle, amit szeretnék. Nem fog átölelni, hogy nahát, te
milyen cuki vagy, ilyen édes dolgokat még senki nem mesélt el nekem! De azt is tudtam, hogy már
nem hagyhatom abba, végig kell küzdenem magam ezen a történeten. Először egészen apró
dolgokra gondolok, folytattam hát. Volt egy szerelmem, aki ezeket a cuki kis semmiségeket
picuságoknak hívta, bonyolódtam bele még jobban a kínosságba, és abban reménykedtem, egy aranyos kitérőtől – mert ezt olyan aranyosnak tartottam – talán én is aranyossá válok. Vagy
legalábbis kevésbé nyomorulttá. Tudod, az anyukája, amikor baba volt, őpicuságának hívta őt,
innen a szó. Féloldalasan mosolyogtam, ezt szeretni szokták a férfiak, olyan ennivalónak tartják,
ám róla lepattant negédes próbálkozásom. Picuság lehet egy szinte felesleges asztali díszecske,
amitől – nem is tudod, de tényleg segít – váratlanul jobb lesz az étvágyad. Itt már suttogtam. De
picuság lehet valami pirinyó ajándék is, mondjuk egy konyakmeggy, vagy egy malacmarcipán,
amit csak úgy meglátsz hirtelen és megveszel a másiknak. Szóval ilyen picuságok járnak először a
fejemben. Egy bonbon. Egy szem érett, lédús eper. Nagy levegőt vettem, mint aki nem bír
magával, a vállam kicsit felhúztam, duzzogó arcot vágtam, mint a babácskák a képeken, akik annyira de annyira ennivalóak! Igyekeztem, hogy a szemem pajkosan, kétértelműen csillogjon.
Fakulás, tompaság, szégyen. És aztán, és aztán, és aztán. Majd fokozódik a vágy, nyögtem ki, és
eljön a csúcs, ami lehet egy hatalmas mézes palacsinta! Vagy egy tál tejberizs meggylekvárral!
Vagy zabkása! A tetején házi mogyoróvaj! Esetleg goffri, rácsöppentve egy leheletnyi juharszirup!
És mosolyog mindemellett a tejszínhabos kávé, bajszom lesz tőle, és akad banánturmix is, és
minden, de minden az enyém. Egy ilyen reggeliről álmodozom rendszerint, fejezem be gyorsan, és
nem nézek a szemébe. Erről fantáziálok, mert ez után édes lesz az álmom is. Nem is lehetne
édesebb. Ezt már azért teszem hozzá, hogy teljes legyen a megaláztatásom. Ő mintha a karomat
nézné, majd a combomat. Szörnyű. Egy nála sokkal idősebb, kissé már elhízott nő, ahogy
szégyentelenül a falánkságáról csacsog. Akár egy magakellető vénkisasszony. A nyilvánvaló
blamázstól mintha még nagyobbra nőnék, vattacukorrá változnék, émelygek. Rád gondolok
amúgy, rád, akarom mondani, azért hívtalak ide, nem a munka miatt, amit már rég le kellett volna
adnunk, csak miattam nem haladunk, illetve miattad nem haladunk, ha már hibás kell, ezt kellene
mondanom, de a hányinger szerencsére erősebb nálam. Úgy tesz, mintha semmi nem történt
volna, még egy szánalommosolyt is kapok. Megnyugtat, hogy eztán nyugodtabban aludhatok, ne
aggódjak, a maradék munkát befejezte egyedül. Majd int a pincérnek. Két kávénk volt, üresen,
feketén.
Karafiáth Orsolya