Az itt látható képek  2012-ben a Filter Galériában Timkó Bíbor grafikáival és  Dési András György szövegeivel  együtt készült közös, “Apró dolgok” című kiállításunk anyagából vannak.

 

Mondják, Dzsingisz kánnak 66 hasonmása volt, a szovjetek generalisszimuszának 8, Ruttkai
Évának kettő vagy három. De azt is mondják, mindenkinek van egy mása, véletlen ikre, aki
szükség esetén helyette él, helyette hal. Életében mindenki egyszer láthatja meg őt egy
pillanatra: talán csak árnyék, esetleg távoli hang az egész, de aki megérti, ki járt a közelében,
sokáig úgy érzi majd: influenzás, görbélykór kínozza, vagy a nyavalya törögeti. Pedig csak
páros félelem futkározik benne fejtől lábig: a félelem, hogy egyszer szembe kell néznie
önmagával. Meg a másik, hogy ez volt az utolsó lehetősége, és nem is lesz több sosem.

Eddig éltem 66 évet. Ezalatt átláthatatlan ködben jártam hétszer, szálkát nyeltem tizenkétszer, elestem, felkeltem nyolcszázhatvankétszer. Hamuvá, porrá váltam, feltámadtam négyszer, jó ízűen nyers csirkeszárnyat ettem (bár ettem volna többször!) harmincnégyszer. Ikertestvérem volt, ha volt egyszer – elhagyott, elhagytam egyszer.

Minden fán van madárfészek, ha még sincs, az a fa felesleges. A fészek egyetlen célja, hogy madár tanyázzon benne, kedve szerint szálljon el vagy térjen vissza. A madár pedig mi végre létezik? Azért, hogy összeborzolja, megmozdítsa, arrébb tolja a felhőt, ha az nem hajlandó megmoccanni és mindig az égnek ugyanazon pontjáról les lefelé. De miért léteznek felhők? De miért?

Kérdezd a fákat, ők tudják, bár ritkán felelnek a kérdezősködőnek: egyedül fészkeikkel törődnek.

Ez így van. Csak más lehetne másképp.

Erdők, rétek vándorai bizonyára jól emlékeznek arra a zsongító, egyenletes susogásra, ami bárányfelhős, tavaszi napokon kíséri útján a természet barátját. Sokan azt mondják, a fűszálon pendülő napsugarak hangja ez, pedig a valóság egészen más. A kis felhőfű (herbicula nubilensis) makacs magvai megkapaszkodnak a bárányfelhők felületén, és ha az időjárás kedvező, el is szaporodnak rajtuk: egyenletes sűrű bozót alakul ki odafenn, ez susog a szélben. Stabil kumuluszréteg kialakulása akár átmeneti cserjésedést is előidézhet.
A szeles ősz persze mindent tönkretesz.

 

”Ki lakik a szívem közepén?

„Tíz hétig éltem egy cseresznye gyomrában. Akkor egy seregély kicsippentett onnan, a
csőrébe vett és a tenger fölé cipelt.
A vízbe ejtett.
Sokáig sodródtam.
Szél dobált, hal kergetett, hínárkar játszott velem. Kékből zöldbe, zöldből kékbe hajítottak.
Harapdáltak és tapostak, meggyúrtak és megfaragtak: voltam cápafog, voltam korall, voltam
kő, túlérett körte meg szinte láthatatlan, apró, savanyú szív.
Szép, szép a szabad élet, de én csak mag vagyok – várom, hogy egy cseresznye felzabáljon
végre.

A kecsuák úgy tudják, az úristen (k’illimsayaq, vagyis „tiszteletre méltó férfi, aki a napból
indult a mi erdőnk felé”) egy körtefán gubbasztott, amikor megalkotta a világot: ám a faág
vékony volt, letört alatta, ezért maradt a teremtés nagy műve befejezetlen. Butaság.
A Hermannsburg-misszió környékén élő Arandák szerint az első létező, Tobuu, aki örökkönörökké
gyerek marad, egyszer eltévedt az erdőben. Farkasok támadtak rá, ő felmászott egy
fára, és ijedtében napokon, éjszakákon át nem mert lejönni. Unalmában fakéregből,
falevélből, saját székletéből és nyálából kis figurákat gyúrt, hogy legyen mivel játszania.
Azután – hálából, amiért szórakoztatták nagy bánata idején – életre keltette őket. Belőlük
lettek az emberek. Tévedés.
Csak az a lényeg, hogy fák mindig is voltak. A világ viszont fiatal: épp nemrégiben
teremtették.

.Ha szeretsz, és nem szeretnek, erjedt körtekompótba dobj férget, melyet bika nyakáról téptél le, lassú tűzön forrald három éjszakán át (de nappal se hagyd kihűlni, mert akkor megbőrösödik a teteje), az árnyékodból fejts le apró darabokat, azokat hajigáld a levesbe, és ha kész van, öntsd választottad küszöbe elé. Állj a tócsa közepébe és várj. Akár évszázadokig is várj, ha kell, e főzet segít végül. Ha pór létedre királynőt, hercegnőt szeretsz, lábad közé szorítsd a leveses körtét, comboddal öleld magadhoz, a napba nézz soká, de ne hunyoríts, szokd a ragyogást. Egyébként, ha akarsz, használj férget, forralj, ne forralj, mindegy az egész: végül megutálod vagy megunod majd,

Három színes-képes világlap készített felmérést egyszerre arról, hogy olvasóik kivel
nyaralnának együtt a legszívesebben. Az összesített eredmények szerint az emberiség 73%-a
George Clooneyval nyaralna; 18 % Pamela Andersonnal és Carmen Electrával, 5% I.
Erzsébet királynővel, 3% Szókratésszal (abból 2,8% nem a szex miatt), 1% Tolsztoj Leóval
vagy Verne Gyulával. Egyetlen válaszoló önmagát jelölte meg vágyott partnereként: „de csak
ha közben valaki más volnék” – írta.